Azért gondoltam bekapcsolódni a blog írásába, mert a családokban, párkapcsolatokban a betegség nem csak direkt hanem indirekt módon is lesújt. Saját példámból tudom, hogy a hozzátartozóknak nem egyszerű a beteget jól támogatni, a legőszintébb igyekezet is fordítottan sülhet el. Talán a saját történeteim, tanulságaim megírásával tudok segíteni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek. Mert saját magunkat is lendületben kell tartani, hogy a legjobb támogatást adhassuk.
Emlékezetes májusi napon kezdődött minden. A reggel korán indult, mert az egyik szakmai programunknak én voltam a szervezője, és siettem a helyszínre, hogy minden rendben menjen. A program jól sikerült, jó volt megélni, hogy hónapok munkája meghozta az eredményét. Ebben a boldogságbuborékban mentem haza, és egyeztettem párommal telefonon, hogy ő elmegy a körzetishez, én pedig egy délutáni táncos programra.
Örültem, hogy végre látja egy másik orvos is, előtte hónapokig beszélgettünk arról, hogy mi lehet a levertség, a folytonos fáradékonyság és aluszékonyság hátterében. Az egyéb fizikai tünetekről azt gondoltunk, hogy egy része a lelki problémák kivetülése, a másik része pedig egy korábbi idegbecsípődés, izomgörcs eredménye (esti izzadás, időszakos láz). Mindez azért is kezdett egyre logikusabban összeállni a fejünkben, mert előtte akárhány orvosnál jártunk, senki nem talált semmit. Mindenhol ugyanaz volt a megoldási javaslat. Pihenés, fájdalomcsillapító. . . pihenés, fájdalomcsillapító. . .
Szóval ott volt a fejemben a tudat, hogy esetleg most megtudunk valami új infót, de közben a feldobottságom miatt abszolút elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy bármi baj lenne. Ezért lepődtem meg egy pillanatra, amikor a táncos program végén vagy 9 nem fogadott hívást láttam, és mind a páromtól. Ilyen szerintem előtte sosem volt, csak amikor véletlenül kizártam a lakásból, én pedig olyan mély álomban voltam, hogy a szomszédok már felkeltek a csengőre, de én nem. Gyorsan végig is futott a fejemen a gondolat, hogy vajon nem-e 2 lakáskulcs pihen a táskám mélyén. De addigra már tárcsáztam. Sajnos a vonal másik végén az fogadott, hogy ne ijedjek meg, de kórházban van, és mivel haza sem jöhetett a befekvés előtt, megírja majd, hogy miket vigyek be másnap. Arra a kérdésre, hogy mi a baj, csak annyit mondott, hogy további kivizsgálás kell, de ne aggódjak, biztos nem annyira komoly. Vegyes érzelmekkel rohantam haza pakolni, és nem is volt annyira könnyű elaludni. Reggel siettem be a cuccokkal, és akkor jött az igazi arculcsapás. . .látom, hogy vért kap, és nem őszinte a mosolya. De a szokásos jókedve ragadós volt, és rögtön megjött a bizalmam, hogy itt rövid időn belül minden rendben jön.
Aztán jött a második arcon csapás, amikor az ügyeletes orvos a folyosón félrehívva kérdezte, hogy én hogy vagyok. Először nem is értettem a kérdést, látta rajtam a meglepetést, ezért gyorsan ledarálta a lehetőségeket. „Az jelek arra utalnak, hogy vagy belső vérzés, vagy valami komoly fertőzés, vagy rák, vagy autoimmun.” De mint kiderült, a belső vérzést hamar kizárták. Sorolta a vizsgálatokat, amire előjegyezést kértek. Majd hozzátette azt is, hogy készítsem magam lelkileg, mert itt még bármi lehet.
Rájöttem, hogy arról beszél, hogy 27 évesen akár meg is özvegyülhetek, mert egyelőre nem úgy reagál a vérre, mint várták. Innentől elkezdtek szétválni a nappalok és az éjszakák, és nem a hagyományos értelemben. . . Napközben bent voltam a kórházban, beszélgettünk arról, hogy mi lesz, ha megtalálják mi a baj, és terveztük a nyarat. Este viszont otthon rám tört a magány és a félelem.
Emiatt nem tudtam aludni, gondolatelterelésképpen vagy olvastam, vagy filmeket, sorozatokat néztem, és bíztam benne, hogy egyszer majd csak kiüt a fáradtság. Néha azon kaptam magam, hogy már kivilágosodott. Végül ez addig ment így, ameddig páromat haza nem engedték, mondván, hogy most várunk az eredményekre, aztán haladunk tovább. Amikor azt mondták, hogy stabil az állapota, és hazajöhet, mint akibe visszatért az élet, újra tudtam aludni.
Sokan kedvesen kérdezték, hogy mi van velünk, hogy vagyunk, inkább engem kérdeznek, mint őt. Egy idő után fárasztó volt újra ás újra ugyanazt elmondani. Amikor pedig rátértünk, hogy nem találják még a baj forrását, sokan hitetlenkedtek, és persze előjöttek a magyar egészségüggyel kapcsolatos negatív felhangok, ill. mindenkinek van egy táltos, sámán, reiki mester, stb. ismerőse, aki a hagyományos gyógyászatban csalódott embereket is meg tudják gyógyítani. Nehéz ilyenkor helyesen viselkedni, azt hiszem. . . Tudtam, ha rövidre zárom a beszélgetéseket, akkor megbántom őket, és könnyen magamra maradok a bajban, és persze tudtam, hogy mindezt kedvességből és őszinte szeretetből teszik. Másfelől pedig tudtam, hogy sokszor ezek a beszélgetések nem hogy feltöltenek, hanem viszik az energiám, hiszen újra és újra beszélnem kell a félelmeimről, a fájdalmamról, a bizonytalanságomról, amit annyira igyekeztem elfojtani.
A kedvenc érdeklődő típusom, aki feltette nekem is a nap kérdését: „Hogy vagy?” És én erre a „Kösz jól vagyok.” kommersz válasz helyett tényleg mondtam két mondatot arról, hogy olyan vagyok, mint akit kifacsartak, és ez most nem egy könnyű időszak. No, mit gondoltok, mi volt a nap reakciója?? „És akkor most képzeld el, hogy ő min megy keresztül.” Ilyenkor visszakézből jött volna a válasz: „Most őszintén, szerinted mi a kénköves köti le egész nap a gondolataimat, ha nem az, hogy ő hogy van, mit érez, hogyan lehetne elviselhetőbbé tenni a helyzetét. És akkor mégis miért kérdezel rólam, ha nem érdekel. . . .” De ilyenkor nyeltem egy nagyot, és ennyit tudtam kinyögni: „Hát igen. . .”
Mindeközben párommal izgatottan készültünk minden alkalomra, amikor vissza kellett menni a kórházba, hogy az aktuális vizsgálatok eredményeiről adjanak hírt. Gondolhatjátok, hogy egyre lelombozóbb volt, amikor hetek, hónapok teltek el magyarázat, diagnózis nélkül.
Aztán ahogy teltek a hetek, és párom hol jobban, hol rosszabbul volt, kezdtem hozzászokni ehhez az érzelmi hullámvasúthoz. A család, a barátok, a kollégák, és a munka segített, de a gyomorom mélyén sokszor ott volt valami émelyítő rossz érzés. Volt olyan éjszaka, amikor arra riadtam fel, meg kell néznem, hogy lélegzik-e. . . Nem kívánom senkinek. . .
Mielőtt orvost váltottunk, sokat ventiláltam azon, hogyan kerülhettünk egy ilyen tehetségtelen orvos kezei közé. (Ennek szánok egy külön bejegyzést.) Akkor még nem tudtam, hogy ezzel milyen rosszat teszek magunknak. Szerencsémre kaptam útközben néhány mentort, akik igazi jó tanácsokat adtak ahhoz, hogy én is jól tudjak támogatni.
Mire kiderült, hogy mi a pontos diagnózis, őszinte megkönnyebbülést éreztem. Végre arcot kapott a gonosz, és láttuk magunk előtt az utat, hogy mi lesz a kezelés, és mikorra várható gyógyulás. Nem mondom, hogy könnyebb lett, de végre kaptunk egy cselekvési tervet. Konkrét feladatokkal, időpontokkal, elérendő célokkal. És a reménnyel, hogy ha haladunk ezen az úton, akkor minden jó lesz megint.
